Az Erdő.... ha benne élsz és körülvesznek a hegyek, ha a csend nem bántó, hanem símogató, ha láthatod az évszakok változását úgy, hogy az mindig csodálattal tölt el, akkor elhiszed, hogy csak a természet közelében szabad és érdemes élni, tisztelni és szeretni kell, tenni érte és megőrizni úgy, hogy még nagyon sok embernek igazi örömöt tudjon okozni.

A hajnali erdő csendjénél kevés meghittebb dolog van a Földön. Varázslatos a ködpára, ami a fátyla mögé rejti a fákat, hogy néhány óra múlva a felkelő Nap sugarai e fátyol mögül bukkanjanek elő, szinte földöntúli látványt komponálva. Ha nem is vagy hívő, ezek a reggelek elgondolkodtatnak, merengésre, akár meditációra késztetnek, hatalmas sétákra invitálnak, ahová természetesen örökké bohóc vizsládat is magaddal viszed.
Cserszömörce bokrok között sétálsz, melyek piros, bordó, vörös és sárga színekben pompáznak, a kis patakban vadkacsa család úszkál, mely ahogy észreveszi a kutyámat, hangos gágogással riad fel és repül biztonságos helyre.
Kevés olyan festő van, aki az őszi erdő színorgiáját hitelesen meg tudná örökíteni. Ezeket a színeket a természet maga festi és az általa rendezett kiállításon nincs sem belépődíj, sem biztonsági őr. Ebbe a kiállítóterembe bármikor, bárki beléphet, aki kellő alázattal és tisztelettel viseltetik a természet egyik remekműve, az erdő iránt.
Ezen a helyen élni gyönyörűség, olyan öröm, ami kevés embernek adatik meg. Bár reggelente én is munkába indulok és itthagyom ezt a sok szépséget, tudom, hogy néhány óra múlva már újra feltöltődhet a lelkem, hogy le tudom rázni magamról a város szennyét, a szmogot, tülekedést, az intoleranciát...

Csend, pára, határtalan nyugalom, békesség.... Mint mindig, ma is csodaszép az erdő. Megunhatatlan és semmihez nem hasonlítható. Elgondolkodom, hogy miért is nemesítünk dísznövényeket, amikor a vadvirágoknál szebbet még nem talált ki senki.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak az a tökéletes, amit mi, emberek alkotunk. Pedig a természetnél találékonyabb, kreatívabb és zseniálisabb feltaláló, újító és alkotó nem létezik.
Nehezen szakadok el ettől a sok szépségtől, de indulnom kell, vár a munka.
Délután már egészen más arcát mutatja majd az erdő. Más lesz a fény, más illata lesz a levegőnek, a csendet is feloldja a rengeteg madár éneke, de a szépségén semmi nem változtat.

Csak egy mosoly...

Szürke, borongós ég, zsúfolt

helyi járat, türelmetlen, mogorva

sofőr, kiábrándult, unott tekintetű utasok, csúcsforgalom - hétköznapi reggel - valahol Magyarországon.
A sok elmerengő tekintetről, a gondterhelt arcokról tanulmányt lehetne írni. Hol vannak már a csillagszórós, gyertyafényes, meghitt ünnepek, a jókedvű, hangos szilveszter?! Mintha sosem lettek volna. Az emberek újra a gondjaikra, problémáikra koncentrálnak, eltűnt szívükből, lelkükből a karácsonyi hangulat. Néha egy-egy futó pillantást vetnek egymásra, mintha azt fürkésznék, hogy mások is kellőképpen rosszkedvűek-e?
Hogy ne nyomasszon tovább a reggel hangulata, néhány megállóval előbb szállok le és elindulok gyalog. Útba ejtem a színházkertet is, mert tudom, hogy amíg áthaladok rajta megvigasztalódom. A park csendes, még alszik. Tudatosan lassítok, hogy legyen elég időm újra rácsodálkozni az ismerős fákra, bokrokra, a madáretetőknél csipegető madrakra, a szobrokra.
Járókelők sietnek el mellettem, majd feltűnik, hogy szinte valamennyien hátra-hátra fordulnak időnként, van, aki meg is áll, úgy néz vissza. A távolból fiatal nő közeledik, látszik, hogy nem siet és azt is érzékelem, hogy miatta fordulnak meg az emberek, arcukon a "...honnan ismerem?..." kifejezéssel.
A lány a húszas évei elején-közepén járhat, bájos arcú, jól öltözött fiatal. Ahogy egyre közelebb ér hozzám, észreveszem, hogy mi a furcsa rajta: mosolyog! Mindenkire, aki mellette elhalad és az emberek arcán visszaköszön a mosolya, bár látom, hogy többen maguk sem értik, mi is történik velük?
Kedves, természetes, szívből jövő mosoly van az arcán, miközben néhány pillanatra egymásra nézünk. Ettől a mosolytól szinte azonnal előbújik a Nap a lelkemben, a reggel már nem is olyan szürke és lehet, hogy butaság, de még a holnap reggel is mintha szebbé válna általa. Ahogy elmegyünk egymás mellett eszembe jut egy mondás: "...mosolyogj és az emberek visszamosolyognak rád..."!
Ez a fiatal nő egy egyszerű, természetes és nagyon emberi gesztussal képes volt bearanyozni az én,  és - remélem - még jónéhány ember napját.
Ennyi csak, ami hiányzik ahhoz, hogy jól induljon egy szürke hétköznap. Így képes arra egy mosoly , hogy elűzze sokak szeméből a kiábrándultságot, szívükből a reménytelenséget, közönyt.

Az én Árvácskám

A vonat indulásra kész, de valami

miatt most is késve döcögünk ki a

pályaudvarról.

Az utolsó pillanatban kb. 20 fős gyerekcsapat száll fel és a kamaszokra jellemző nagy lármával, lökdösődve keresnek ülőhelyet. Egy-két fiú van közöttük, a többi lány. Gondtalanok, az utolsó divat szerint öltözve, valamennyinél minimum 2-3 utazótáska, hátizsák, természetesen ezek is márkásak. Csörögnek a legújabb típusú mobilok, egymás után küldik az SMS-eket, talán a szüleiknek. Nyilvánvaló, hogy nem 1 napos kirándulásra indulnak, a rengeteg csomag is erre utal. Alig teszünk meg néhány száz métert, előkerülnek a gondosan csomagolt szendvicsek, a különböző chipsek és természetesen az elmaradhatatlan ilyen-olyan üdítős üvegek.
Aztán észreveszem a kislányt és azonnal egy név jut róla eszembe: Árvácska.
Én a jobb oldalon ülök, ő a kocsi bal oldalán, de a menetiránynak háttal, velem szemben. Madárcsontú, barnahajú, sötétszemű, az öltözéke minden, csak nem trendi. Látszik, hogy a ruháját náhányan már viselték, mielőtt az övé lett. Az arca átlagos, szépnek egyáltalán nem mondható, hosszú kezű és lábú, esetlen kamasz. De a szeme.. a szemében van valami végtelen, megfoghatatlan szomorúság, olyan koravén, mindenbe beletörődő kifejezés, amitől én is azonnal szomorú leszek. Ismerem ezt a tekintet és ezt az arckifejezést.
Szinte belebújik az ülés sarkába, igyekszik láthatatlan lenni, ha tehetné, magára terítené a mesebeli varázsköpönyeget, hogy eltűnjön a többiek szeme elől. A kezében két agyonnyűtt reklámtáskát szorongat, úgy tűnik, hogy az egyikben némi ruhanemű , a másikban élelem van .
Nem néz semerre, nem érdekli a táj, nem vesz részt a többiek viháncolásában, csak ül, néz maga elé és én érzem, hogy a tekintetétől megszakad a szívem. Mikor a társai előveszik az útravalót, ő is előhúz az egyik szatyorból egy kiflit és egy palack meghatározhatatlan színű löttyöt, talán teát.
Időnként ki-be járkálnak a gyerekek, de a kislányhoz nem szól egyik sem. Kizárólag lenéző pillantásokat vetnek rá és ezek alatt a pillantások alatt az én Árvácskám szinte összemegy.
Még a tanárnő sem megy oda hozzá. Elsétál majdnem a kislány üléséig, tudomásul veszi, hogy nem veszett el, de nem szól hozzá és érzem azt sem akarja, hogy őt megszólítsa.
Ez a gyerek maga a Szegénység, Nélkülözés, Kitaszítottság, Megalázottság. Az egész viselkedése sugározza a beletörődést. A beletörődést abba, hogy ebből az életből, a sorsából nincs kiút, rá van írva az egész jövője és még a gyerekei jövője is. Ha hagyja.
Szeretnék tenni érte valamit, szeretném megvígasztalni, elmondani neki, hogy semmivel nem rosszabb, mint jól öltözött, mobiltelefonnal és más, a külvilág számára fontos kellékkel felszerelt, jólétben nevelkedett és emiatt magabiztos társai, hogy a gyerekek időnként nagyon kegyetlenek és eljön majd az az idő, mikor nem lesznek büszkék a mostani viselkedésükre, hogy belőle is lehet bármi, nem kell beleragadni a nincstelenség, kilátástalanság mocsarába... szeretném elmondani, de természetesen nem teszem.
A gyerekek biztosan a közeli gyermeküdülőbe tartanak, ahol van jégkrém, fagyi, üdítő, ajándékok a családnak, stb.stb. Nem tudom, hogy jól tettem-e, de mielőtt beért a vonat az állomásra, elővettem az összes pénzt, ami nálam volt - nem volt igazán nagy összeg, akkor már bevásároltam -, és úgy, hogy senki ne lássa, letettem mellé az ülésre. Mikor leszálltam, a kislány felállt és egy tétova, integetésnek alig nevezhető modulatot tett. Visszaintettem, Ő elmosolyodott és én biztosan tudom, hogy megértette: nem alamizsnát kapott. Azóta, ha utazom, minden alkalommal látom Őt az ülés sarkában kucorogni olyan tisztán, mintha valóban ott lenne.
A "pedagógus" viselkedését nem minősíteném. Ezt neki kell majd egyszer elrendezni a lelkiismeretével. Bár kétlem, hogy ismeri a szó valódi jelentését.