„Jól csak a szívével lát az ember.

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. Saint-Exupéry

Már az elején megjegyzem kívánom: nem hoztunk létre alapítványt, sem önkormányzattól, sem magánemberektől nem kértünk segítséget. Az – sajnos már csak - öt kutya élelmezését, az oltásokat, a féregtelenítést, a műtéteket illetve a velük kapcsolatos valamennyi kiadást mi finanszírozzuk.

Igaz, kibírjuk valahogy műköröm, trendi ruhák, a gyors éttermek kínálata, a plázák adta lehetőségek nélkül is... az állatvédelemben találtuk meg a mi „Tibetünket”.

Megmentett-befogadott kutyáink "rövid" története:

(Sir) Artúr és (Sir) Morton a két angol buldog testvérpár. Lelkiismeretlen tenyésztőtől származnak, illetve szaporítótól, mert az ilyen embert mi nem tartjuk tenyésztőnek. Ez a jelző sértő, a valódi, felelősségteljes tenyésztőkre nézve. Mindketten végtag sérülten születtek, nagy valószínűséggel a beltenyészet miatt. A cél nem az egészséges, hanem a minél több kölyök. Egy egészséges angol buldog kb. 250 ezer forintba kerül és itt is a pénz volt az elsődleges – sajnos. Szörnyű állapotban voltak, csont soványak, gondozatlanok, Mortonnak súlyos fejsérülései voltak, bizonyára egy idősebb kutya marta meg. Először csak Artúrt hozhattuk el, és ebbe mindkét kutya belebetegedett. Az Ő két mellső lába nagyon rossz állapotban volt – van, gyakorlatilag csak a „könyök” ízületein tud menni. Ez fájdalmat nem okoz számára, neki ez a természetes járás. Elvittük egy budapesti állatklinikára és a professzor úr azt mondta, hogy ha ez esztétikailag minket nem zavar, a kutyus ettől még jó néhány évig élhet velünk. Ennek közel hat éve és bennünket egyáltalán nem zavar. Két héttel később jött a telefon, hogy Morton is elhozhatjuk, mert az Ő lába sem javul, bár lényegesen jobb állapotban volt, mint Artúré. Neki „csak” az egyik mellső lába sérült. Egyébként két teljesen különböző egyéniség. Artúr egy igazi bohóc, folyton lohol és nagyokat pucsít, mert imádja, ha simogatják. Morton pedig egy igazi english man, keménykalappal és szivarral. Vele nem lehet haverkodni, csak akkor, ha Ő is akarja, de inkább az alvást választja a viháncolás helyett. Télen mindig fűtött helyiségben kell őket tartani, mert az ízületeik nem bírják a hideget. Szoros szimbiózisban élnek, képtelenek egymás nélkül meglenni. Imádjuk mindkettőt. Velük született szem- és bőrbetegségük is van, mely állandó kezelésre szorul.

Sokan mondják, hogy minek élnek az ilyen állatok, de én úgy neveltem a gyerekeimet – anélkül, hogy párhuzamot akarnék vonni ember és kutya között -, hogy a tolószékes, sérült embert sem pusztítjuk el a mássága miatt. Minden élőlénynek joga van az élethez, akár egészséges, akár sérült. Mi ezt valljuk.

Huba -a kaukázusi keverék. 5 hetes volt, amikor egy győri menhelyről elhoztuk Őt is és az egész családját beadták „gondos” gazdái, mert rájöttek, hogy ha egy háztartásban van egy szuka és egy hím kutya, annak sok-sok kiskutya a végeredménye. „Természetesen” arra nem gondoltak, valamelyiket ivartalanítsák és akkor nincs baj. Most kb. 45 kiló, egy nagy medve, aki gondosan őrzi a házat. Öt éve van velünk.

Írisz a magyar agár -angol agár keverék. Egy forintért adta a gazdája. „Elfelejtette” közölni velünk, hogy a kutya szívbeteg és légzési nehézségei vannak. Szintén csont sovány és gondozatlan volt, amikor hozzánk került., 7 hetesen. Bár futni csak keveset tud, semmi baja. Nagyon szép, „formatervezett” agárlány lett belőle. Természetesen ivartalaníttattuk, mert Ő Hubával lakik együtt. Imádják egymást, elválaszthatatlanok. Írisz is egy bohóc, jó meleg fészke van neki és és Hubának is egy méretes kutyaházban, szalmabálával kitömve. Bármilyen hideg is van kint, Ők sosem fáznak. Közel öt éve van velünk.

Pajtás, a drótszőrű tacsi fiú. Igazi hobó, nagy világjáró, csavargó. Négy éve, egy bevásárlásból hazafelé tartottunk a lányommal, amikor a erdő szélén, a bokrok alján megjelent. Látszott, hogy hosszú ideje kóborol, kimerült volt és nagyon-nagyon éhes. A lányom kinyitotta a kocsi ajtaját és megkérdezte tőle, hogy merre tart? Pajtás beugrott a hátsó ülésre, elfeküdt és 12 órát aludt egyfolytában. Mikor felébredt nagyon rosszul volt, azonnal orvoshoz rohantunk vele, több tucat kullancsot szedtek ki belőle. Kis híján belepusztult, de élni akart – velünk. Igazi egyéniség Ő is, imádni való kis vakarcs.

Szeti, a magyar vizslák királynője.... róla beszélni nagyon-nagyon nehéz és iszonyú fájdalmas. Ő 5 hetes volt, amikor vettük, egyedül érte adtunk pénzt. Akkor még egy nagyvárosban éltünk, de kutyát mindenképpen szerettünk volna. Négy és fél éves volt, amikor Artúr és Morton hozzánk kerültek, akkor már családi házban éltünk. Igazi terápiás-, nevelő-, oktató kutya volt, hatalmas szívvel, lélekkel, kiemelkedő intelligenciával, toleranciával. Emberben sosem láttam hozzá foghatót. Mintha a harmadik gyermekem lett volna és nem igazán érdekel, hogy erről a kijelentésemről ki mit gondol. Nála igazabb, hűségesebb, önzetlenebb élőlénnyel még nem találkoztam. A társam volt, a legjobb barátom, életem része. Rengeteget játszottunk a mindannyiunk által imádott Bakonyban, millió emlék köt össze minket Vele.

2009. karácsonya előtt két héttel lett rosszul, teljesen váratlanul. Kiderült, hogy súlyos májbetegsége van, de az, hogy pontosan milyen jellegű, az sajnos nem. Két és fél hétig, minden nap vittük az állatkórházba kezelésekre. Fájdalmas és hosszadalmas gyógyulása alatt még a hangját sem hallottuk sosem. Minden eltűrt, mindent elviselt, hogy meggyógyuljon, velünk maradjon. Az utolsó héten már csak fecskendővel, mesterségesen tudtuk táplálni, amitől Ő is, és mi teljesen kikészültünk. Éjjel-nappal ápoltuk, el sem mozdultunk mellőle. Annyira meg akart gyógyulni. Megígértem neki, hogy ha elkezd önmagától enni és jobban lesz, azonnal megyünk és hógolyózunk, játszunk és futunk nagyokat... de az ereje egyre csak fogyott. A 25 kg-os, gyönyörű kutya alig 9 kg volt már csak. 2010. január 01-én, délután 3-órakor jött az Őt kezelő doktornő és nekünk el kellett búcsúznunk Tőle. A lányom ölében aludt el. Úgy ment el, ahogy élt: csendben, minél kevesebb bajt okozva. Szinte kért minket, hogy ne hagyjuk szenvedni.

Szilveszter éjszakáján már tudtam, hogy búcsúzik tőlem. Fejét a lábamra hajtotta és úgy nézett rám, hogy azt hittem megszakad a szívem. Aztán másnap reggel leállt a veséje, kisebb agyvérzést kapott, már lábra sem tudott állni, lányom az ölében vitte le az udvarra. Nem volt más választásunk. Azóta is azt kérdezem magamtól, hogy mit nem csináltam-csináltunk jól? Miért nem vettük észre előbb, hogy valami baj van? Voltak-e már előzetesen jelei a betegségének? Iszonyú arra gondolni, hogy megmenthettük volna, de... nem voltak tünetei, minden nap labdázott és játszott velünk, semmi jel nem utalt arra, hogy mi fog történni.

Pajtás is vigasztalhatatlan. Imádta Szetit, akárcsak mi és a környezetünkben mindenki. Ők egy párt alkottak. Természetesen Szeti ivartalanítva volt. Esztert – a négy és fél éves unokámat – istenítette, még csak most mertük elmondani neki, hogy Szeti nincs többé.

Az imádott Bakonyban temettük el, de még mindig képtelen vagyok feldolgozni a hiányát. Ezt csak az fogja megérteni igazán, aki veszített már el Igaz Barátot.

Kilenc évet tölthettünk Vele. Kilenc éves volt, de hatnak sem látszott - az örök gyerek -.

Most már átkelt a Szivárványhídon oda, ahol semmi sem fáj, hatalmas mezők és erdők veszik körül és biztosan tudom, hogy még fentről is ránk vigyáz...

Kósza gondolatok az állatvédelemről, felelősségről, stb. ...

Hogyan is beszélhetnénk ma Magyarországon állatvédelemről, amikor „embervédelemről” sem beszélhetünk? Mikor gyerekek és felnőttek éheznek, fagynak meg az utcán, vagy a lakásaikban, mert nincs pénzük tüzelőre? Miért is számítana egy kutya, ló, vagy bármilyen állat élete, amikor az emberélet sem számít? Miféle világban élünk? Milyen világban nőnek fel a gyerekeink, az unokáink? Ilyen mértékű közönnyel, mint amit most tapasztalok, még soha életemben nem találkoztam. Semmi nem számít, csak és kizárólag a pénz. Ez a mérce, ezzel mérnek ma egy embert. Teljesen mindegy, hogy honnan, miből származik a vagyona, egy a lényeg: legyen! Kiábrándító, elkeserítő és nagyon-nagyon lehangoló.

Szerencsére vannak még jólelkű és jószándékú emberek, akik bármilyen élőlényen segítenek, aki, vagy ami erre rászorul. Nálunk az egész család ilyen. Én így neveltem a – most már felnőtt – gyermekeimet - és ebben a szellemben neveljük az unokámat is. Segíts bárkin, vagy bármin, amiben csak tudsz. Az Igazi Ember sosem a javai miatt válik azzá, aki. Hiába van valakinek ilyen-olyan rangja, címe, mérhetetlen vagyona, ha önző, kapzsi és fukar, az számomra mindig csak egy senki marad. Mindegy, hogy mi a neve, foglalkozása – ha csak harácsol, de a szíve és lelke nem nyílik meg a rászorulók felé nos, az én szememben csak egy mihaszna pénzeszsák. A lányom - és jómagam is - lhivatott állatvédő. Rengeteg állaton – és nem csak kutyákon – segített már és ez így is marad. Amíg az emberek beszűkült tudata nem változik, amíg az állatokat csak és kizárólag egyfajta pénzforrásnak tekintik és aszerint is bánnak velük, addig nem érdemes és nem is lehet állatvédelemről beszélni Magyarországon. Amíg egy „gazda” képes elnézni, hogy az általa tartott állat – akár haszon, akár hobbi – a nyári hőségben, fél méteres láncon, árnyék, víz és táplálék nélkül szenved a napon, addig nincs miről beszélni. Amíg a vágóhídra hajtott állatok lábát eltörik, ha beleakad a szállítóeszköz rácsába, addig nincs miről beszélni. Amíg az emberek által a kihalás szélére sodort fajokat passzióból, mérhetetlen kapzsiságból, vagy „egyszerűen csak” ostobaságból nap, mint nap pusztítjuk, addig nincs miről beszélni. Mikor a különböző országok „felelősen gondolkodó” kormányai áldásukat adják a delfinek halomra gyilkolására, a kék bálnák öldöklésére, a tömeges fókavadászatra, a szumátrai tigris kiirtására, az elefántok legyilkolására kizárólag az agyaruk miatt, a majmok irtására.... és még sorolhatnám - sajnos, végeláthatatlanul az állatfajokat – addig nincs miről beszélni.

Paul McCarthyt idézve: „... ha a vágóhidak fala üvegből lenne, a világon mindenki vegetáriánus lenne...”. Amíg nem adjuk meg az állatnak – legyen az bármilyen faj képviselője - a kellő tiszteletet amit megérdemel, addig nem nevezhetjük magunkat Homo Sapiensnek. Az állat sosem kegyetlen, nem gyilkolja halomra a fajtársait ilyen-olyan ideológiával magyarázva borzasztó tetteit.

Sokat kell még tanulnunk ahhoz, hogy megérdemeljük őket, hogy méltók legyünk a szeretetükre, a hűségükre, odaadásukra, vagy egyszerűen csak arra, hogy élnek. Amíg nem értjük meg, hogy a mi létünk is azon múlik, hogy őket óvjuk és védjük, addig nincs értelme állatvédelemről beszélni. Nem is lehet. Hamis, ímmel-ámmal leírt szöveget – amit mások törvénynek kiáltanak ki – bárki, bármikor gyárthat, de tudjuk, hogy az igazi állatvédelmi törvény minden emberi lénynek a szívében, lelkében, eszében kell, hogy lakozzon. Amíg ez nincs így, addig nincs miről beszélni, addig cselekedni kell.

Gondoskodni, óvni és ha kell: menteni.

"Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában, vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni”.

„...ha megszelidítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...”

„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél”.